Kezdőlap

Újvidéken jártunk (ahogyan Krisztián látta)

Részletek

Kategória: Magico hírek

Közzétéve: 2012. január 28. szombat, 14:17

Írta: Super User

Találatok: 366

Hogy előszóként mit is mondhatnék? Nem vitás, fantasztikus élményekkel gazdagodtunk, nem bántam meg, hogy aktív részese lettem az „én is megyek a kézi EB-re” facebook-os csoportnak. - Ne keressétek, szerintem nincs ilyen csoport, de azért jól hangzik! :) - Ne is szaporítsuk a szót, akkor kalandra fel!!!! (Tényleg, mert húszezer karakter.)

A sárga övtáskát figyeljétek. Erzsók galériájához kattintsatok a képre!

Előzmények

Mindenki tudta, hogy válogatottunk nagyon nehéz csoportba került a sorsoláskor, vagy legalábbis Fortuna nem nagyon kapkodott a kezünk után. Habár pl. a franciák eredményeinek tudatában ezen elgondolkodhatunk... No de mindegy, maradjunk annyiban, hogy az aktuális Európa-, világ- és olimpiai bajnok francia, a vb bronzos spanyol, valamint a mindig mindenkire veszélyes orosz válogatott elleni csörték nem ígértek életbiztosítást a középdöntőbe jutásra. Aztán láss világ csodát! Az oroszok és spanyolok ellen elért nagyszerű döntetlenek után, egy káprázatos címvédőgázolás jelezte, hogy itt bizony borulhat a közvélemény által papírból készített forma (papírforma)! Nem is kellett több, az ország néhány nap alatt „súlyos betegségbe” esett, ugyanis napról-napra tapinthatóan nőtt a kézilabda láz, melyről nagyon sokat elárul, hogy a franciák elpáholását majd 2 millió honfitársunk nézte a tv-ben és több ezren látták a helyszínen, ugye példának okért többek között Körte is.

A sűrű programnak és a sok sporteseménynek köszönhetően szombaton (21-én) egész nap együtt dolgoztunk a szülinapját stílszerűen munkával ünneplő Balázzsal és ő vetette fel, mi lenne, ha én is csatlakoznék a kiutazókhoz... Ő ugye addigra előrelátóan már szabadságot kért keddre és szerdára (még a francia meccs előtt - a szerk.), a szlovénok és horvátok elleni középdöntő összecsapásokra és emellett bogarat ültetett a fülembe. Délután én is elkezdtem a szervezkedést, teló ide, teló oda és eldőlt, hogy nincs akadálya a túrán való részvételemnek. A jó hír tudatában beáldoztam a vasárnapot is a munka, vagy inkább a túra oltárán, csak hogy minden fontosabb, kötelező feladatommal elkészüljek. Hétfőn este 7 után elmentem a Tesco-ba bevásárolni, aztán vissza melózni és már hajnali fél 1-re haza is értem. Akkor jött a vacsora, fürdés egy kis szendvicskészítés, meg néhány „aprólék” elpakolása, így fél 3-kor jutottam az ágyba.

Az expedíció

Reggel 7 órakor telefonos ébresztéssel érkezett el az indulás napja (elöljáróban: egy nappal később is kaptunk ébresztőt, de az már korántsem telefonos volt). Nos felkeltem, bepakoltam, ami még kimaradt este, majd a háziaktól való búcsúzkodás után, úgy 8 órától vártam a Misi vezette kisbusz érkezését, ami fél 9 után be is következett. Még beszaladtunk a melóhelyre egy kis kameráért és papucsért, majd a cigiszünettel egybekötött megálló után a Misi, Balázs, Móró Attila és fia, azaz Tamás, Erzsók és fia, Dávid, Gyurika alias Kis Sasa, Anita, valamint én alkotta kilencesfogat nekivágott az útnak.

Váltottunk zlotyit. A szakadt ezres nem kellett nekik.

Természetesen útközben szép lassan előkerültek az üdítősüvegek, kóla, ásványvíz (mentes és savas kiszerelésben egyaránt), pontosan úgy, ahogy az minden tisztességes Magicos túra alkalmával lenni szokott... :) Sasa kinyitotta a minibárt (értsd: széthúzta a hátizsák cipzárját) és akkor kezdtem megérteni, hogy miért tűnik olyan nehéznek a „göngyölege”. A turistákat, azaz bennünket természetesen gyümölccsel ízesített ásványvizes üveg látványa fogadta, amit a biztonság kedvéért meg is főztek és gondosan bedugóztak, nehogy véletlenül elfolyjon az üveg tartalma. Sasa megkínálta az autóban helyet foglalókat, amit Móró Attila nevében ezúton is megköszönök, mert nagyon kellemes, már-már mennyeien finom ízvilág fogadott! Végül is mi hárman vállaltuk fel a hálátlannak korántsem ígérkező feladatot, az üveg tartalmának utolsó cseppig történő elpusztítását. Mivel mostanában igyekszem egészségesen élni, így ugyan kicsit megkésve, de fél üvegnyi üdítő elfogyasztását követően elolvastam az összetevőket. Miután megláttam az üvegben rejlő, címkén feltüntetett kettő darab tartalmat, már tudtam, hogy nagy baj nem érhet minket. A címkén ionizált víz és szilvapálinka állt alkotóelem gyanánt. Feltételezem, a vízzel mosták ki az üveget, mielőtt beletöltötték a másik alkotóelemet.

Balázs már Dormánd után megjegyezte, hogy nagyon jó a kedvem, és neki volt igaza.... Az első megálló a szokásos újszászi kultúrháznál volt. Ott megtekintettük az aktuális rajzkiállítást, majd a látottak rövid szakmai értékelése után továbbálltunk. Szolnok mellett elsuhantunk (Szolnoknak a közelében nem járhattunk, mert Abonyon keresztül mentünk - a szerk.), onnan számítva a következő emlékezetes esemény a Kecskemét előtti, Katica nevet viselő bútorboltnál történt regnálásunk (? - a szerk.) volt. Ott emlékezetem szerint, azonnal megvettünk egy akciós szekrénysort, meg egy éjjeliszekrényt...... Rajtam ekkor már erősen kezdett úrrá lenni a fáradtság, úgyhogy a Kecskeméttől Újvidékig tartó útból csak emlékfoszlányok maradtak meg. Annyira elálmosodtam, hogy az első csoportképre - a furgon melletti kép, ami Balázs beszámolójában benne van - nem is emlékszem (én tuszkoltam oda - a szerk.). Sőt most már azt is tudom, hogy kameráztam is, amikor a csoportkép készült, mivel a felvételt épp most tekintettem meg. (Hiába a kevés alvás nagyon csúnyán visszaütött  a szerző, nem a szerk.)

Alkoholmentes sör. És képesek voltak vitatkozni rajta, jó-e.

Mikor úgy nagyjából felébredtem, már Újvidéken jártunk. Tettünk egy tiszteletkört a városban, majd megérkeztünk a Motel Bor elnevezésű állomáshelyre (már az intézmény neve is erőteljesen bizalomgerjesztő volt). Elfoglaltuk a szállást, kicsit meditáltunk, majd mivel már közeledett a meccsek kezdési időpontja, elindultunk a sportcsarnok irányába. Miután leparkoltunk pár percnyi gyaloglás vette kezdetét. Ahogy Balázs is említette, váltottunk pezót, vagyis dínárt, italozgattunk az egyik helyi „múzeumjellegű” természetesen magyar szurkolóktól hangos ivódában, majd meg sem álltunk a csarnok bejáratáig. A bejutás sima volt, leszámítva, hogy a motozás során megszabadítottak engem 800 HUF-tól illetve a szájszáradás ellen használt Labello nevet viselő alkalmatosságtól.... (valahol megértem őket, hiszen egy szőlőzsírral csúnyán össze lehet kenni az ellen ruháit és a foltot nagyon nehéz eltávolítani, a hölgyek nyilván tisztában vannak vele, hogy ez nem egyszerű feladat, a kenéssel okozott lelki sérülésről már nem is beszélek - a szerző, nem a szerk.). Az viszont pozitív, hogy megmentettem 270 HUF-t, amit „véletlenül” nem vettem ki a zsebemből. Jó volt látni, hogy már megérkezésünkkor sok honfitársunk (köztük Karancsi Zolikáék, akikkel összefutottunk) járt-kélt a csarnokban és ki így-ki úgy, készült az esti főmérkőzésre, a magyar-szlovén találkozóra.

Az első két meccs a várakozás fényében kissé lassan telt, csakúgy mint a lelátó. A horvátok azért nem csináltak rossz hangulatot, elég jól „beóbégatták” a légteret. A mi meccsünkre, becslésem szerint úgy kb. 3500-4000 néző „röffenhetett” össze, de nekem valami hiányzott a nézőtéri produkcióból, na nem annyi, mint amennyi a pályáról. Aki látta a meccset az tudja miről beszélek: pocsék védekezés, helyenként fájdalmasan gyenge támadójátékkal fűszerezve, míg mögöttük Fazekas és Mikler együttes produkciója nemes egyszerűséggel a minősíthetetlen kategóriába volt sorolható. A mutatott játék és az eredmény egyértelműen csalódás volt (30-32), hisz ezzel elszállt az elődöntő, az egyenesági olimpiai részvétel lehetősége és nem mellesleg egy álommal szegényebbek lettünk.

Ámulunk és bámulunk a keddi horvát meccsen.

A csarnokot elhagyva összeverődtünk, majd csoportosan visszaindultunk a kocsihoz. Egy pár fős veszprémi csoporttal elkezdtük értékelni a meccset, így természetesen néhányan az első adandó lehetőségnél más irányba mentünk mint a többiek, amire azért hamar ráeszméltünk és visszafordultunk (mint másnap kiderült, jó irányba mentünk volna mi is, ha folytatjuk az utat, csak akkor ezt még nem tudtuk - a szerző, nem a szerk.). A többiekhez való csatlakozás közben láthattuk amint egy fiatal hölgyemény felbukik egy szegélykőben és elterül a földön. Jött természetesen a szokásos reakció, felpattanok, körbenézek, nem-e látott valaki... a csajnak szerencséje volt, épp csak pár százan látták a balesetet. (Ha ilyet látok, mindig eszembe jut az az eset, amikor néhány éve a Matyó Múzeumnál a főtér felé fordulva egy kicsit jobban megdöntöttem a bicajt, mire az a jeges úton kiszaladt alólam és majdnem a felezővonalig csúsztam. Én is felpattantam, felkaptam a biciklit, szétnéztem és elégedetten konstatáltam, hogy mindkét oldalon tele volt várakozókkal a buszmegálló, így szinte szemtanúja sem volt az alkotásomnak. Szóval meg tudtam érteni, mit érezhetett a leány, amikor körbenézett - a szerző, nem a szerk.) Visszamentünk a kocsihoz, majd úgy 11 óra magasságába begurultunk a szállásra.

A szobában megkérdeztem, hogy nem-e akarunk még megnézni 1-2 múzeumot a városban, mivel már úgyis ráérünk, de a társaság nem volt túl nyitott a kulturális programról szóló javaslatomra, így lassan iszogatni kezdtünk az alkalmi lokálban, azaz a szobánkban, ami kb. fele akkora se volt mint a remete módjára egyedül éjszakázó Anitáé, vagy mondhatnám a Móró és az Erzsók família rezidenciáját is, mert az is jóval nagyobb volt mint a miénk (Misi, Balázs, Sasa, én). Sasa ismét kinyitotta a bárszekrényt, ahonnan egy üveg Napoleon és egy kétliteres kóla bukkant föl. Ügyeletes főhősünk első nekifutásra szét akarta pocsolni a kóla felét, de szerencséjére nem tette, mert kisvártatva megérkezett Anita, aki az eredeti forgatókönyv szerint csak elköszönni jött át, de tán mondanom sem kell, hogy ez hamvába holt ötlet volt már akkor is, amikor még ki sem találta, így ő is csatlakozott hozzánk. Ekkor indult be igazán a léböjt kúra a'la matyó. Sasa belenyalt a konyakba és megállapította, hogy iható, bár pályafutása során találkozott már jobbal is (ez a reakció tökéletesen megfelelt annak a manapság gyakran emlegetett szólás-közmondásnak, mely szerint „rossznak nem rossz, de a jó az nem ilyen”). Anita és Sasa konyak-kólázott, Misi és én sörhöz folyamodtunk, míg Balázs egy ideig ásványvízezett, majd mint ahogy a hóesés szokott esőbe, úgy váltott át ő is sörre. Mint tudjuk, Balázs rendszeresen a pohár fenekére néz, így az első dobozos sör felbontásáig egészen jól leplezte az ittas állapotát. Menet közben a gyermekeiket elaltató gondos szülők - Attila és Erzsók- is betoppantak, így Dávid és Tamás kivételével teljes lett a „csipet-csapat”. A tv adásról Balázs is tett említést. Jó volt látni és hallani, hogy 120 km-re a határtól nincs magyar csatorna a tv-ben, -bár a Móró lakosztályban volt valamilyen magyar nyelvű műsor – így a helyi Viva, Budapest TV-sre lebutított változatát nézhettük és hallgathattuk (egy nő vonaglik egy üres, díszleteket nélkülöző teremben, miközben helyi népdalokkal szórakoztatja a kongó lelátón helyet foglaló nagyérdeműt - a szerző, nem a szerk.), amíg rá nem jött Balázs, hogy a telefonja is alkalmas a zenelejátszásra.

Hajnal 1 körül, amikor a konyak már túl volt az utolsó rúgásokon is, Sasának támadt volna kedve egy kis városnézésre, de kísérlete kudarcba fulladt. Miután Sasa az „ájszteás” üveg kiürülése miatt teljesen tanácstalanná vált, egy Misi (nem én? - a szerk.) által dobott ötlet csillogtatta meg a reményt számára, miszerint azt a két deci konyakot biztos kiadják a hotel bárjában is. Erre Sasa finomított verzióban feltett egy kioktató-költői kérdést, „Te buta vagy, mi a fenét kezdjek én két deci konyakkal?”, majd Balázs személyében egy tettre kész és ekkor már igen bátor tolmácsot is talált, aki a segítségére siethetett az esetleges kommunikációs problémák megoldásában. Elmentek a recepcióra, majd rövidesen visszatértek, igaz dolgavégezetlenül, amit személy szerint én el sem akartam hinni, de aztán megnyugtatták a konferencia résztvevőit, hogy nem kell berekeszteni az ülést, mert a hoteltől mintegy 100 méterre van egy mentőállomás, alias éjjel-nappali kisbolt, ahol már kifejlesztették a gyógymódot az ilyen jellegű problémákra. Én szerettem volna kefirt és kiflit hozatni velük, mivel az a fajta éhség jött rám, amit folyékony kenyérrel nem nagyon lehet eredményesen kezelni (egy sör= két zsömle, Gál óta tudjuk - a szerk.), de ez a reményem szertefoszlott a visszaérkezésükkor, mivel nem hoztak semmit.

Ellenben hoztak strapaüveges 1L-es kiszerelésű konyakot, amit Misi azonnal megismert és rávágta, hogy a műfajban ez a legjobb versenyző Szerbiában. A szavakat tett követte, Sasa és Anita nem késlekedtek soká és megkezdték az ismerkedést a helyi gasztronómiai különlegességgel. Erzsók közben elhagyta a társaságot fáradtságra hivatkozva, majd Misi is elaludt és a horkolását meghallva Sasa meglehetősen keserű szájízzel jegyezte meg, hogy „ Misit elveszítettük.” Ezt a megállapítást rövid időn belül még kétszer megismételte, a helyzet súlyosságára való tekintettel. Röviddel ezután elfogyott a kóla, így Balázzsal lementünk a boltba vásárolni, de mire visszajöttünk a csapat már a földszinti társalgóban folytatta a tréninget. Itt még kis italozás, sértődés, szétszéledés, majd újra egymásra találás következett.

A kitartó társaságot elsőként Anita hagyta magára, miután az eredeti tervet némi csúszással követve 4 órakor jó éjt kívánt mindenkinek, majd elvonult aludni. Jó félóra múlva Balázs is alvóra fogta a dolgot, így Sasa, Attila és én maradtunk. Közeledett a hajnal és kiderült, hogy ilyenkor születnek a legszebb gondolatok: „Mióta nem iszom, ég és föld. Nincsenek kimaradozások, mindig időben fekszem le.” -mondta teljesen átszellemült tekintettel Móró „József” Attila, valamikor 4-5 óra felé, egy tele pohár konyak-kólát tartva a kezében. Annyira hiteles volt, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy kételkedjek a kijelentés valóságában. Szívem szerint odamentem volna hozzá és emberesen megszorítva a kezét, tiszta szívből gratulálok a sikeres megváltozáshoz. Azért ez a gratulálós rész végül csak terv maradt. Fél 6-kor néhány kósza bóbiskolás után én is javasoltam az alvás gyakorlását, mire az a válasz érkezett, hogy ez már teljesen felesleges időtöltés, hiszen mindjárt 8 óra lesz és lehet reggelizni. „Különben is, aki sokat alszik, keveset él”- eképpen osztotta meg a társasággal bölcs gondolatait a szintén enyhén átszellemült Sasa. Én a határozottan jól hangzó érvek ellenére próbáltam meggyőzni őket arról, hogy menjünk aludni, ők engem, hogy maradjak, végül én felmentem, ők viszont kitartóan folytatták a tárgyalást. Kis idő és pihenő elteltével kicsapódott az ajtó és Sasa hadvezérrel az élen megjelent a két fős katonai egység.

Sasa mint annak idején a kakukkos órában a szárnyas, agyig kicsapta az ajtót és félig-meddig artikulálatlan hangon ébresztőt fújt, majd miután látta, hogy az ágyból kipattanós reakció elmarad, néhány perces ütemes tapssal adott nyomatékot az elvárásainak, és kissé füstölgő hangnemben meg is jegyezte, nem érti, hogy lehetünk ilyen lusta népség, hogy fél 8-kor még henyélünk. Id. Móró látva a helyzetet hazaballagott, Misi pedig angolos távozásra bírta az alvás kihagyása ellenére igen energikusnak tűnő Sasát, aki az éjjel megvásárolt elemózsia maradékával elindult Móró alvezér felkutatására. Elsőre nem találta meg, így visszajött, de Misi részletes útbaigazítása után valahogy csak eljutott a többiekhez, legalábbis vissza már nem jött (az aulában öntötte ki a konyak-kólát - a földre - a szerk.). Természetesen ezután nem tudtunk aludni, így rövid meditálás után zuhanyozás, majd reggeli következett. Az étel elfogyasztását gyors pakolás és távozás követte.

Duna-part, napsütés...

A hoteltől, majd a diszkonttól való búcsúzás után, a kultúra iránti immár valós igényeinket kielégítve az újvidéki vár felé vettük az irányt, ahol tettünk egy jó nagy sétát a metsző hidegben. A látvány kárpótolt a természet okozta megpróbáltatásokért, a táj, a terület, szép látványt nyújtott a rossz idő ellenére is. Én felfedezni véltem a távolban néhány kandellábert, ami egyértelműen labdarúgó stadion létezésére utalt, mire a wikipédiából jeles Balázs megerősítette a megállapítást és kiegészítette azzal, hogy ez bizony a Vojvodina stadionja (egyéb okosságokat is idéztem a wikipédia segítségével a várról és az óratoronyról, Misi pedig hajóskori emlékeit idézte föl - a szerk.).

A látogatást és kollektív gyönyörködést követően, a szállásunktól nem messze található étterembe vonultunk, ahol elfogyasztottuk az ebédet. Csorba leves és bécsi szelet volt döntőrészben a menü. Idősebb Móró valamilyen helyi specialitást választott főételnek, amit a szortírozás után kicsit megbökdösött, (ki tudja, talán arról akart meggyőződni, hogy nem mozog-e véletlenül) majd otthagyott. Ebéd után úgy gondoltuk, hogy még van idő egy kis terepszemlére, így leparkoltunk a csarnok szomszédságában, ott ahol az előző nap is voltunk. Először a főtér felé akartuk venni az irányt, de miután nagyon barátságtalan volt az idő, a pláza tűnt vonzóbb választásnak. Ott gyorsan tettünk egy kört, kicsit nézelődtünk, majd Misi kivételével elindultunk a csarnok felé.

A bejáratnál észrevettem, hogy a várban látott kandelláberek közvetlen az épület mellett vannak, amit én előző este valahogy nem láttam. Balázzsal ki is találtuk, hogy akkor mi még nem megyünk be, mert hát kit érdekelnek a pályán ügyetlenül mozgó, a kézilabdához fogalmatlan spanyolok, meg franciák, így elnéztünk a stadionba, ami egyáltalán nem nézett ki rosszul. A Vojvodina otthona után a főtér keresésére indultunk. Nagyjából belőttük az irányt majd nekilendültünk... mire épp kezdtük feladni a keresést, megtaláltuk és meg is látogattuk, a főteret. Kis pózolós fényképezkedés után visszaindultunk a csarnokba és elfoglaltuk a helyünket. Ezúttal nem koboztak el semmit, bár a Magicos selyemsálamat alaposan szemügyre vették az egyébként készséges és barátságos biztonságiak.

Hogy lássuk, mi történik a pályán.

Az első két meccset gyakorlatilag átkameráztam, miközben özönlöttek befelé a magyar drukkerek (Acsával és Lukival „fűszerezve”), akik közül meglepően sokan eljöttek az élő „koncertre”. Már a második összecsapáson szívet melengető erővel zúgott a ria-ria Hungária, majd a meccs közeledtével egyre nagyobb és nagyobb piros-fehér-zöld érzelmű drukkerhad gyűlt össze a pálya körül. Szerintem az előző naphoz képest legalább ezerrel több, azaz mintegy 4500-5000, döntően magyar szurkoló várakozott a lelátón. A hangerő, a miliő, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a szlovénok ellen, pedig már nem juthattunk a négy közé. A találkozó előtt Balázsék lementek az alsó szintre és ott koordinálták a szurkolást a veszprémiekkel, fradistákkal, gyöngyösiekkel karöltve. Fantasztikus volt a hangulat, ragyogóan játszott a csapat, egymásra talált a Mocsai gárda és a magyar szurkolók hada. A buzdításunk teljesen elnyomta a horvát drukkerek hangját, ezért jó szájízzel tapsolhattuk meg Zubaiékat a meccs lefújása után, már csak azért is, mert a játékosok is megtettek mindent a sikerért, így elégedettek lehettünk a 24-24-es eredménnyel, amely végül összességében a 8. helyre lett jó a kontinenstornán.

A találkozó lefújását követően ismét várakoztunk Misivel, miután elsőként jutottunk ki az épületből. Ahogy nagyjából összeverődtünk, parádéztam egy kicsit. Misi kérdésére, mely úgy hangzott, hogy megvan-e mindenki, odafordultam hozzá, és megkérdeztem, hogy id. Móró merre van, mire jelezte, hogy ott áll mellette és valóban ott volt, majd a helyzetet gyorsan igyekeztem megmenteni – amolyan tűzoltó módra-, így sebtében megkérdeztem Attilát, hogy hol van a testvére, (Tamás, aki, ugye amúgy nem mellékesen a fia) és erre jött a válasz, hogy itt áll veled szemben. Gyorsan felmérve a helyzetet és levonva a konzekvenciát, pontosan tudtam, hogy nekem már nem lesz több kérdésem este. (A helyzet kísértetiesen hasonlított arra, a pontosan egy héttel ezelőtt, spanyolok elleni meccsen lezajlott jelenetre, ami a gyrosban esett meg. Történt, hogy másfél perccel a meccs vége előtt 24-23-as spanyol vezetésnél felkiáltottam azzal a valamilyen ismeretlen, belső indíttatásból származó felismeréssel, hogy tisztára ugyanannyi lesz az eredmény, mint az oroszok ellen, ami ugye 31-31 lett no comment ez is+az is - ez a szerző gondolata, nem a szerkesztőé).

A jelenet után visszamentünk a buszhoz és elindultunk hazafelé. Az autópályára fordulva a már nagyon fáradtnak tűnő Balázs előtt még villogtam egy kicsit azzal, hogy én majd kicsattanok az erőtől és frissességtől. A kijelentésemnek némileg ellentmondóan kb. 10 perc múlva már a padlót bámultam és azt is becsukott szemmel. Misi egy levegővel hazavezetett Újvidéktől egészen Hatvanig, megállni mindössze a határon kellett, de ott is csak pár másodpercre. A tüzetes csomagátvizsgálás után, mely során tovább tartott kinyitni az ajtót, mint ameddig tartott a szemle, folytathattuk a hazavezető zarándoklatot. Az út innentől kezdve lényegében eseménytelenül telt, mert mindenki az édes otthonra és az ágyára koncentrált. Hajnal 3 előtt begördültünk a városba és a házhoz szállítást követően megkezdődhetett mindenki számára az aktív pihenés.

Szeretném ezúton is megköszönni a túra szervezőinek, (főként Misinek) és tagjainak ezt a felejthetetlen élményt!!! Örülök, hogy a részese lehettem!

• < Előző
• Következő >